A jóléti rendszerek és az klímapolitikák közötti kölcsönhatás az klímaválság elmélyülésével egyre kritikusabbá válik. Ha visszatekintünk, a társadalmi és a környezetvédelmi célkitűzéseket gyakran különálló, olykor egymásnak ellentmondó célokként kezelték. Ez a kettősség akadályozza a fenntartható jóllét felé való elmozdulást, és gátolja a Párizsi Egyezmény és az EU Zöld megállapodás célkitűzéseinek elérésére irányuló erőfeszítéseket. Az olyan klímapolitikák, mint a fogyasztás csökkentése és a nagy kibocsátású iparágak visszaszorítása aránytalan mértékben érinthetik a kiszolgáltatott népességcsoportokat, ami pedig felerősítheti a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ezzel szemben a jól megtervezett jóléti politikák, így például a jövedelmi plafonok vagy az egyetemes alapszolgáltatások a karbonlábnyom csökkentése mellett csökkenthetik az egyenlőtlenségeket is. Például az EU-ban a kibocsátók felső (leggazdagabb) 10%-a felel a kibocsátások 41%-áért, ami több, mint a kibocsátók alsó, legszegényebb 50%-ának összes kibocsátása. Az ilyen egyenlőtlenségek felszámolására irányuló szakpolitikák társadalmi és környezetvédelmi szempontból egyaránt előnyösek.
Az EU Másfélfokos életmód projekt keretében végzett kutatás rávilágít arra, hogy a szinergikus megközelítés (amely a jóléti reformokat az ökológiai célkitűzésekkel integrálja) hatékonyan tudja kezelni a társadalmi-ökológiai kihívásokat. Két szakpolitikai irány mondható döntő fontosságúnak: a munkaidő csökkentése és az egyetemes alapszolgáltatások biztosítása. Ezek a stratégiák egyszerre kívánják előmozdítani a méltányosságot, a jóllétet és az ökológiai fenntarthatóságot, ezzel csökkentve a háztartások karbonlábnyomát (1. és 2. szakpolitikai összefoglaló), ugyanakkor enyhítve a társadalmi feszültségeket.